„A halál törvény, nem büntetés”

(Seneca)

I. A halál kultúrája

A halált már a legősibb emberi közösségek sem tudták elfogadni teljesen lezárt, megfellebbezhetetlenül végleges dolognak. A lélek valamilyen formában való továbbélése minden kultúrában, vallásban megtalálható.

Ezekhez a vallásos hitekhez, halálfelfogásokhoz, népi hiedelmekhez változatos és gazdag szokásrendszerek kapcsolódnak.

A legrégebbi korokban például a tűzhely környékén temették el a halottakat, az élők közvetlen közelében. Az elhunytakat továbbra is a közösséghez tartozóknak tekintették.

A suméroknál is gyakran előfordult, hogy a lakóházban sírboltot építettek a padló alá, és itt helyezték el elhunyt családtagjaikat. A temetéskor a halottal együtt eltemették személyes tárgyait, és ellátták étellel és itallal is, hogy a túlvilágon ne szenvedjen hiányt semmiben.

Az egyiptomiak bebalzsamozták az elhunytat, gondosan megóvva az egyes testrészeket. Gazdag hitvilágot alakítottak ki a túlvilági életre vonatkozóan. Halálkultúrájukat az Ozirisz-mítosz határozta meg, amely a feltámadásba vetett hit alapja volt. Sírkertjeik a mai temetők előképei voltak.

A görögök gondosan előkészítették a holttestet utolsó útjára. Illatos olajjal kenték be, díszes takarót terítettek rá, a hajába diadémot vagy koszorút tettek – így ravatalozták fel. Két nap után siratóénekeket énekelve vitték ki a temetőbe, a sírra mirtuszkoszorúkat és liliomot szórtak. Temetkezési helyeik a város belsejében voltak, a temetés utáni halotti tort a temetőben ülték meg.

A rómaiak elhamvasztották a holttesteket. Ők nem hittek a test feltámadásában. A holtak nyughelyét is a településen kívül helyezték el: szigorú törvények tiltották a város falain belüli temetkezést.

A kereszténység elterjedésével szokásrendszerük megváltozott, és fokozatosan áttértek a csontvázas temetésre. A keresztények ugyanis a lélek és a test feltámadását egyaránt hirdették. A test egyben való eltemetése a zsidó hagyományokból származik. Jézus teste is így nyugodott a sírban. Ez is a feltámadásban való hitet fejezi ki.

Amint a honfoglaló magyarság felvette a kereszténységet, a pogány szokásokat elhagyva, szintén áttért a koporsós temetésre. A katolikus egyház egészen 1963-ig tiltotta a pogány módra történő hamvasztást. Még az 1917-es egyházi törvénykönyv rendelkezései között is megtalálható, hogy aki végrendeletében ragaszkodott a hamvasztáshoz, egyházi temetést nem kaphatott. 1963-tól is csak úgy lehetett ezt a kegyeleti eljárást alkalmazni, ha a plébános meggyőződött arról, hogy ez nem a katolikus hit elutasítását jelentette.

A Pilis környékét is elfoglaló oszmán törökök halálképe nagy mértékben hasonlított a zsidó-keresztény hitvilágéhoz. Hitük szerint a halálban a test és a lélek különválik, míg a végítélet napján a halál angyala megfújja a harsonát, hogy ismét egyesüljenek. A jók a paradicsomba kerülnek, a rosszak a pokolba. Az iszlám felfogása szerint tehát a halál átlépés az örök élet világába. Mivel az iszlám a test feltámadását hirdeti, tilos a hamvasztásos temetkezés.

A töröknél a népi hiedelem úgy tartja, hogy a lélek időnként visszatér, hogy övéivel legyen. „A temetkezési szokások jó része a visszajáró lélek kártétele iránti félelemben gyökerezik – írja Ö. Bartha Júlia Az anatóliai törökök temetkezési szokásai3 című könyvében. – Ezért ügyelnek arra, hogy a rítus minden mozzanatát pontosan hajtsák végre. Mindenekelőtt imádkoznak, s a halottas ház a Korán hangos olvasásától zsong, helvát (édesség, egyik fajtája a „török méz”) osztanak a rokonoknak és a szegényeknek, ételt, pénzt, cukrot adnak a szomszédoknak, feltöltik a vizes edényeket, áldozati állatot ölnek, kifizetik az elhunyt adósságait, helyére rakják a szerszámait, elrendezik minden félbemaradt dolgát.”

A hagyományos kínai felfogás is úgy tartja: a halál nem más, mint átlépés egy másik világba. A lélek más testet öltve átlép a jang világból a jinbe. A halál tehát nem megsemmisülést jelent, hanem váltást, átváltozást.

Kínában ma helyhiány miatt csak hamvasztással temetnek, a hamvakat vagy kolumbáriumban helyezik el, vagy az elhunyt valamely hozzátartozójának otthonában. Hagyományos sírjeles temetők csak régebbről maradtak fenn. Legrégebben pediglen az volt a szokás, hogy a halottakat erdőn, mezőn, vizek mellett, domboldalon helyezték el. Rengeteg ilyen sírt találni ma is országszerte.

A gyászolók manapság kis életképet állítanak az elhunyt otthona elé. A papírból vagy más egyszerű anyagokból készült életkép egy idilli családot ábrázol. Egy hét elteltével a makettet elégetik és a hétköznapok visszatérnek a megszokott kerékvágásba.

Az Amur és az Usszuri vidékén élő nanajok (más néven goldok) úgy képzelik, hogy az embernek két lelke van. Ha meghal valaki, az „ergen”, az ún. testlélek nyomban elhagyja a testet, a „panjan”, az ún. emlék- vagy álomlélek azonban még sokáig a család körében marad. A hozzátartozók a panjan lelket egy ünnepség keretében jelképesen a „panjóba”, a lélektartóba rakják, amit az asztalnál az elhunyt helyére állítanak és minden jóval ellátnak.

A népszokás arra szolgál, hogy szép lassan hozzászokjanak elhunyt szerettük hiányához. Amikor a halott emléke halványodni kezd, a hozzátartozók több napos ünnep keretében elutaztatják az emléklelket.4

„A halál utáni élet ősi magyar elképzelése – Kiszely István szerint – abból az alapgondolatból indul ki, hogy míg az életet vesztett test lassan elporlad, a lélek vissza-visszajár belé, majd ismét eltávozik belőle, s éli a maga életét, mint mikor a testtel együtt élt. Mivel a test már mozdulatlan, halott, a lélek maga jár el övéi közé. A lélek útján a másvilág felé számtalan kaland, megpróbáltatás és szenvedés vár reá. Övéi már a temetéskor gondolnak mindezekre, ezért vele adnak minden szükséges holmit, ruhát, fegyvert, eszközt, lovat stb. aszerint, hogy milyen viszonyok vették körül az életben. A halott a sírban és a fejfa – kopjafa – fölötte élettelen. A végtelen idő azonban ismét egybekapcsolja az embert és a fát, hogy a halál után együtt hirdessék a mulandóság örökkévalóságát. Ami az újszülöttnek az apja által elültetett élő fácska, az a halottnak – a túlvilágra születettnek – a síron elültetett fa, vagy felállított fajel: a fejfa. A fejfa általában a halottat képviseli. Vámbéry Ármin írja, hogy “a kopjafaállítás szokását a türk népektől vették át őseink, s tőlük ered az a gyakorlat is, hogy az elhunyt kilétére utaló jelekkel díszítik a fejfát, s a jeleket az arra járó a fejfáról leolvashatja”. Orbán Balázs szerint pedig „a fejfa össze-ölelkedése a pogány és keresztény hagyományoknak”.5

A katolikus egyház pogány eredete miatt tiltotta a kopjafaállítást, ezért régebben csak református és unitárius temetőkben állítottak ilyen sírjeleket. Ma már nincs ilyen tiltás, katolikus temetőkben is elő-előfordulnak.

Annak idején főleg a székelyeknél terjedt el a kopjafaállítás szokása. A művészi erővel, gazdagon faragott kopjafák beszélő sírjelek: motívumaiból a székely ember világosan ki tudta olvasni, hogy ki volt az elhunyt, férfi volt-e vagy nő, gyermek vagy felnőtt, mi volt a foglalkozása, ha katona volt, milyen rangban szolgált.

Lovass Ferenc újságíró az 1990-es években harmadmagával Nepálban járt, a magas hegyek között élő sámán hitű khám magarok (akik vélhetően nemcsak névrokonai a magyaroknak) kultúráját és hagyományait kutatva. A khám magarok nehezen megközelíthető hegyi temetőiben döbbenten fedeztek fel az expedíció tagjai a székely kopjafákhoz megszólalásig hasonló sírjeleket. Lovass Ferenc szerint az, hogy a khám magarok koporsóval temetkeznek és kopjafát állítanak – miközben közel s távol minden más nép hamvasztja a halottait – nem lehet véletlen egybeesés. A temetkezési szokások nagyon mélyről gyökereznek, s ez az esetleges közös eredet bizonyítéka lehet. (A magarok körülbelül kétezer évvel ezelőtt vándoroltak észak felől Nepálba, hogy pontosan honnan, az a múlt homályába vész.)6

A magyar nép – más népekhez, kultúrákhoz hasonlóan – gazdag hiedelemvilágot alakított ki a lélek elszállásával, a halállal, a temetkezéssel, a túlvilággal kapcsolatban. Ezek jó része ma is élő, megélt hiedelem. Sokan hisznek abban, hogy a testet elhagyó lélek a temetésig a ravatal közelében marad, s később is hetekig a faluban bolyong, és időnként felkeresi a rokonságot és az ismerősöket, hogy „rendezze adósságát”.

„A koporsó lezárásakor, illetve az udvarra vitelkor a lélek a koporsófedélre ül, s ott marad a temetőbe vitel során is. A temetés végeztével, a frissen felállított sírjelre ül, ha nem maradt kint a temetőkapuban az előtte megholt lelkét őrségéből leváltani. A frissen szabadult lélek estig marad csak a temetőben. Éjszaka hazalátogat, ahogy országszerte mondják: megköszöni a szállást. Ezért már a torban is több helyen felhagynak számára egy helyet, s terítenek is neki. (…)

A lélek – lílök, lélök – általában nem látható, csak következtetni lehet arra, hogy jelen van. Leginkább abból, hogy nagy zajt csap, leveri a cserépedényeket mind a földre, de azok nem törnek el, kopogtat a mestergerendán, a padláson, megreped a lámpaüveg, csörren a pohár, pattan az ajtó, a vizesedényekben felkavarodik a víz, s más váratlan, hirtelenében meg nem magyarázható események történnek az élők körül. (…) A halott lelke a hatodik-hetedik héten, más hiedelmek szerint a harmincadik-negyvenedik nap után megindul a túlvilágra, s immár végképp eltávozik az élők közül”7 – foglalja össze lélekkel kapcsolatos hiedelmeket a Magyar néprajz „Lélek” című fejezete. (A hiedelmekkel kapcsolatban lásd még „Der Aberglaube und der Tod” – Hiedelmek, babonák” és a „Visszaemlékezések” című fejezetet.)

Egy kultúrát az is jellemez, hogyan viszonyul halottaihoz. Hogyan és hová temeti el őket, milyen mértékben ápolja emléküket, gondozza sírjaikat.

„Ahogyan halottainkat tiszteljük, úgy viselkedünk az élőkkel is” – írja Nicolaus Lenau. Maurice Maeterlinck pedig így summázza holtak és élők viszonyát: „Sehol sem virágzott olyan szépen az élet, mint azoknál a népeknél, ahol a holtak iránti tiszteletet ápolták.”

A temetők is ennek a viszonynak a lenyomatai. Egy közösségről biztos ítélet fogalmazható meg a temető képéből. Nincs szomorúbb látvány egy elhanyagolt, gazzal benőtt sírkertnél. Ahol a holtakkal nincs, ki törődjön, az élőknek sincs igazán becsülete.

A temetők a közösségi élet szinterei is, kultúra- és információhordozó helyek. Késő korok tudósainak kincsestárai. Vannak népek, amelyekről csak azért tudunk valamit is, mert a régészek kiásták temetőiket. Bízzunk abban, ha a vörösvári temetőket néhány évezred után galaktikus régészek feltárják, elismerően tudnak csak beszélni rólunk, a holtak rokonairól – akik becsülettel ápoltuk elődeink emlékét, gondosan gondoztuk sírjaikat, s megadással vettük át tőlük élet és halál stafétáját, amelyre írva vagyon: „Voltam, ami vagy, leszel, ami vagyok.”