Meghaltunk, testvér, valamennyien.

Csak ők élnek még, ők, a régi holtak.

A néma ablakok sora kiholt, vak:

Láttál temetőt? Ugy-e mind ilyen?

(Dsida Jenő)

IV. Az öregtemető

1. Új típusú temetők Magyarországon

A XVIII-XIX. századi Magyarországon a lakosság számának jelentős növekedése miatt – főleg a városokban – újabb és egyre nagyobb temetőket kellett nyitni, és az egyház erre már nem rendelkezett mindig alkalmas területtel. Az egyházi fennhatóság azonban egészen 1849-ig fennállt. 1849. április 1-jén nyílt meg a Kerepesi temető, amely az első nem egyházi kezelésű temető volt.

A korábbi temetőkertes temetkezésnél a temető szerkezeti, esztétikai és rituális központja a templom volt. Ez a hagyomány folytatódik az új típusú temetőkben azzal, hogy a sírkert központi helyére kápolnát emelnek vagy legalábbis keresztet állítanak.

A kápolnák halotti ravatalozóul is szolgálnak. Jelentőségük akkor nő meg igazán, amikor központilag megtiltják a házaknál való felravatalozást. A ravatalozókápolnákban ekkor hűtőkamrákat is kialakítanak.

A temető köré árkot ástak, ezzel akadályozva meg, hogy legelő állatok szentségtelenítsék meg a sírhelyeket. Fallal vagy kerítéssel nem mindenütt vették körbe a temetőket, nagy kiterjedésük miatt ez anyagi gondot jelentett a településeknek. (Látjuk ezt Vörösvár esetében is.)

A későbbiek során a települések szélén létesült temetőkben egyre inkább a szigorú geometriai elrendezés érvényesült. A temetőt sírmezőkre (parcellákra) osztották, a sírok az utakhoz igazodtak. Ezek a temetők jellegükben már egészen mások voltak, mint a meghitt, centrálisan elrendezett cintermek.

A temetőre igen találó a sírkert kifejezés. A temetők kialakításánál ugyanis tudatosan törekedtek arra, hogy minél több fát, bokrot, dísznövényt ültessenek. A temető tehát valóságosan is a kert vagy park szerepét tölti be, amely esztétikai élményt is jelent, és a természet szépsége keltette megnyugvást a hozzátartozóknak.

Különösen nagy jelentőséget tulajdonítanak germán területeken (Németország, Hollandia, Anglia) a növényzetnek. A németek a temetőt a béke, a nyugalom kertjének (Friedhof) mondják – „Nyugodj békében!” -, de nevezik rózsakertnek is. Vörösvári sírversekben is előfordul a kifejezés. Pl.:

Itt a rózsakertben nyugszom

És feltámadásomat várom.

Térdelj le és imádkozz érettem,

Akkor én is kérni fogom az Istent éretted.14

2. Temető a falu szélén

Mária Terézia 1775-ös rendeletének megfelelően az egyház új temetőt létesített az akkori faluszélen, a mai Solymár utca mentén. Akkoriban ez az út a Solymár és Vörösvár (csak 1900-ban lett a falu neve Pilisvörösvár) közötti közlekedést biztosította. (Nem volt még utca, a falu legutolsó utcája akkoriban az Új utca – a mai Dózsa György utca – volt.)

A Solymár utca menti régi temető – vagy ahogy Marlok István apátplébános nevezte írásaiban: az „öregtemető” – történetének első száz évéről kevés írásos dokumentum maradt ránk.

A feljegyzések nagy része a Székesfehérvári Püspöki Levéltárban őrzött latin nyelvű canonica visitatiókból származik.

(A canonica visitatio a püspök vagy egy általa megbízott személy helyszíni szemléje, vizsgálódása, illetve az annak nyomán készült jelentés. Formája – mai fogalmakkal élve – egy kérdőív, amelyben az előre megadott kérdésekre kell a megfelelő választ bejegyeznie a vizsgálatot végző személynek. A vizitáció célja: meggyőződni arról, hogy a vizsgált egyházközség anyagi és személyi feltételei lehetővé teszik-e a folyamatos működést.)

A legelső szűk szavú feljegyzés 1764-ből – amelyről a levéltárban csak egy magyar nyelvű átirat található – még így szól: „Temetője a templom mellett fekszik.”

Az 1778. évi canonica visitatióban már ez olvasható: „A királyi rendelet szerint a temető a helységen kívül van. Hamarosan megáldják és keresztet állítanak fel benne feszülettel.”

Eszerint a temetőt 1775 és 1778 között jelölték ki, és 1778-ban (vagy a következő évben) benediktálták, azaz áldották meg.

Az 1805-ös canonica visitatióba a következőket jegyzik be: „A temető benediktáltatott, s benne kereszt áll.”

A temető kezdetben – a plébánián látható, 1812-ből származó térkép szerint – a solymári út északi oldalán, az úttal párhuzamosan helyezkedett el, és téglalap alakú volt.

A falu terjeszkedésével együtt azonban a temetőt is bővíteni kellett, újabb és újabb területeket igénybe véve kegyeleti célokra. Az 1829. évi canonica visitatióban jegyezték fel, hogy a temetőt „1826-ban bővítették, ekkor az esperes újra benediktálta.”

Fél évszázaddal később újabb bővítésre volt szükség. Ezt tanúsítják a plébánián őrzött adásvételi szerződések. A legrégebbi ezek közül egy német nyelvű, gót betűs okirat 1886-ból. A dokumentum szerint az 1327 o-öl nagyságú területet 320 forintért vásárolták meg tulajdonosától temetőbővítés céljából.

Egy 1908-ból származó egyházi levél szerint 3286 korona 40 fillér vételárért két újabb telket vásároltak. (1900. január 1-jén vezették be a koronát mint fizetőeszközt Magyarországon.) Fennmaradt az egyik adásvételi szerződés is, amelyet 1908. január 26-i keltezéssel kötött Manhertz Márton községi bíró Wippelhauser Mihályné, szül. Vicza (?) Magda helyi lakossal, a 2261 hrzi számú területre a Sand- vagy Straßenäcker dűlőben. A 451 o-öl nagyságú ingatlanért 721 korona 60 fillért fizetett a község. A másik ingatlanért 2564 korona 80 fillért fizettek.

A két telek vételárát fele részben a hitközség, fele részben a kőszénbánya részvénytársaság társpénztára fedezte. A hitközség a ráeső részt a katolikus házaspárokra vetette ki egyházi adó formájában.

A temető a XVIII-XIX. században folyamatosan terjeszkedett a Mária Terézia által építtetett postaút (ma: 10-es út) és a Sand- vagy Strassenäcker dűlőben a Bányatelep irányába, és átnyúlt a solymári út másik oldalára is. Legnagyobb kiterjedése idején a mai Széchenyi utca, Fő utca, Dózsa György utca, Solymár utca, Régi temető utca által behatárolt területet foglalta el, beleértve a mai Hősök terét is.

A források egy része „Solymári úti temetők”-ről tesz említést – megkülönböztetve a régi és új részeket egymástól. Egy 1920-as évekbeli bányászati térképen (lásd Függelék) jól lehet látni a temető kiterjedését.

A solymári út mentén létesített temetőben először csak egy kereszt állt, majd a temető bővítése során kápolnát is emeltek. A ravatalozókápolna körülbelül a mai Széchenyi utcai óvoda területén állott, ajtaja az országútra nézett, tornya a solymári út felőli részen helyezkedett el. A barokk stílusú épületnek keskeny, boltíves ablaknyílásai voltak, bennük ólomüveg-berakásos, színes ablakokkal. A mennyezet is boltíves volt.

Hoffer Károlyné emlékszik arra, hogy a kápolna mellett egy esőverte öreg kőkereszt állt. 1908-ban Prohászka Ottokár püspök megadja a felhatalmazást Angeli Márton plébánosnak egy új kereszt megáldására.

Az öregtemetőben a sírok nagy része az országút felé nézett. Közvetlenül a Bécsi út mentén voltak a kripták, a gazdagabb családok temetkező helyei. A gyermekeket külön temetőrészben temették el a temető túlsó felén. (Ma a Rákóczi utcai óvoda kertje található itt.) A sírok egy része vaskerítéssel volt körülvéve. Visszaemlékezések szerint a sírokon mindig volt virág.

A temető mentén széles árok húzódott, hogy az állatok ne tudjanak bemenni a kegyeleti helyre. Drótból és/vagy fából készült kerítése is volt, amit időről időre meg kellett újítani, mert tönkrement vagy tönkretették.

A temetőbe nemcsak katolikusokat temettek, hanem – a Bányatelep benépesülése után – református vallásúakat is. A reformátusoknak nem szólaltatták meg a ravatalozókápolna tornyában lévő lélekharangot, az csak a katolikusoknak járt. Katolikus temetésekor a templomban lévő lélekharangot is megkondították, és amíg a halotti menet meg nem érkezett a kápolnáig az elhunyt lakóhelyétől kiindulva, mindkét harang szólt.

A temető történetét a XX. század elejétől tudjuk részletesebben feltárni, 1897-től kezdődően maradtak ránk ugyanis a falu képviselő-testületének közgyűlési jegyzőkönyvei, így az egyházi iratok mellett a helytörténeti kutató már ezekre is támaszkodhat.

(A jegyzőkönyveket 1897-től 1970-ig a Pest Megyei Levéltár őrzi.)

A jegyzőkönyvekben a temetővel kapcsolatos első feljegyzést 1913. február 23-i dátummal olvashatjuk. Az aznapi közgyűlésen Manhertz Márton községi bíró jelentette, hogy „a temető kerítése nagyon rossz állapotban van, s ez által a temető egész átjáróvá használtatik.”

A község képviselő-testülete meghányta-vetette a dolgot, majd „egyhangúlag kimondta, hogy a temető dróttal bekerítendő, s az átjárás megakadályozására tilalmi táblák állítandók fel.”

A kerítés karbantartása a továbbiakban is sok gondot okozott.

A temető környéke a régi időkben nem volt túl biztonságos. A temető melletti országúton sok lopás történt. Az útonállók – különösen sötétedés után – rendszeresen levágták a kocsikról a ládákat. Így ír erről Fogarasy-Fetter Mihály „Pilisvörösvár története és néprajza” című monográfiájában:

„Ez a „lopás-divat” még a XX. század elején is szokásos volt Vörösvárott. A mai CBA-élelmiszer-áruház táján a Bécsi út a község irányában erősen lejtős. Ezt használták fel a tolvajok arra, hogy míg a kocsisok az áruval megrakott kocsi lovaival, illetve azok fékezésével voltak elfoglalva, a kocsi hátuljáról lelopták az áruval megrakott ládákat és kosarakat. Ezeket a ládákat s kosarakat az út menti temetőbe cipelték, s egyes bedőlt kriptákba rejtették. – Dr. Lux József öt község körzeti orvosának tönkrement kriptája még az 1930-as években is látható volt. – Az árut aztán éjjel vagy másnap szállították el a tolvajok.”

3. A temető lezárása

Az I. világháború és az azt követő járványok sok áldozatot szedtek. 1917-ben például vérhas járvány tört ki, amelyben sokan meghaltak. A Vörösváron állomásozó bosnyák katonák közül 14 áldozatot szedett a járvány. (A faluban ez idő tájt járványkórház is működött a vágóhíd mellett.) A bosnyák katonák közül csak néhánynak ismerjük a nevét. Sírjaik a mai Rákóczi utcai óvoda területén voltak, közvetlenül az utca mentén. Sírjeleik egyszerű kőoszlopok voltak, amelybe cirill betűkkel voltak bevésve az elhunytak nevei.

Hoffer Károlyné (sz. Dobozy Erzsébet) gyermekkorában gyakran vitt virágokat leánytestvéreivel együtt e sírokra, édesapjuk – aki a bányavállalat kertésze volt – még koszorúkat is készített nekik.

„Ezeket is siratják valahol – mondta édesapánk, és halottak napján elhelyeztük a virágokat és koszorúkat a sírokra, pedig nem is ismertük azokat az embereket, akiknek a nevei a kövekbe volt vésve – emlékezik vissza az idős asszony. – Halottak napja nagyon szép volt a temetőben, mindenütt gyertyák, mécsesek égtek, a kápolna ablakaiban is.”

(Lásd még a „Katonasírok, hősi emlékművek” c. fejezetet.)

A kőszénbánya 1904-es megnyitását követően megnőtt a település lélekszáma, a bányászok és családtagjaik is a Solymári utcai temetőbe temetkeztek. (Igaz, nekik többet kellett fizetniük a temetésért, mint a falubelieknek.) A temető lezárása is végső soron a bányanyitás következménye volt. A temető ugyanis a falu és a bánya közé ékelődött, s nem tudott egyik irányba sem terjeszkedni.

A képviselő-testület kísérletet tett arra, hogy megakadályozza a temető közvetlen szomszédságában a bányászlakásokból álló Kolónia (Bányatelep) felépítését, és 1920. április 1-jén megfellebbezte a pomázi járás főszolgabírójának 1898/1920. sz. véghatározatát, amelyben megengedi, hogy a Budapest-vidéki Kőszénbánya Rt. a községi köztemető mellett építkezhessék.

Indoklásként a jegyzőkönyvben a következő olvasható: „Sérelmes a határozat azon rendelkezése, hogy a községet elzárja attól, hogy a köztemetőt a közeljövőben bekövetkező szükség folytán – folytatólagosan bővíthesse ki, s így a lakosság azon kényszerhelyzetnek legyen kitéve, hogy temetőt a község más részén biztosítson magának, s így a községben a Budapest-vidéki Kőszénbánya építkezése miatt a község ellenkező részein két temető legyen.”

A felsőbb szervek a fellebbezést azonban elutasították. A képviselő-testület kénytelen volt más megoldást választani a temetkezések biztosítására.

Annál is inkább, mivel a római katolikus plébánia hivatal 212-1921 sz. átiratában kérte a testületet, hogy „köztemető céljára ingatlan vásárlásáról gondoskodjék, mivel a jelenlegi római katolikus temető rövid idő alatt megtelik.”

1921. július 30-án a képviselő-testület végül kimondta, hogy „a községi köztemető céljára ingatlan vásárlása szükséges.”

A megfelelő ingatlanok kiválasztására, az ingatlan megszerzésére vonatkozó tárgyalások bevezetésére a képviselő-testület 8 tagból álló bizottságot nevezett ki. A bizottság tagjaiul a következőket választották: Angeli Márton esperes plébános, Liposits János bányaigazgató, Neisz Ferenc körjegyző, Hasenfratz András községi bíró, Manhertz János, Miereisz Mihály, Peller Mátyás és Nick József képviselő-testületi tagok.

A kiküldött bizottság a Nusgärten és Kukuruzäcker dűlőben lévő 3067, 3068 és 3069 és 3308 hrsz-ú ingatlanokat tartotta a legmegfelelőbbnek temető kialakításának céljára. A képviselő-testület ennek megfelelően kimondta, hogy „ezen ingatlanokat temető céljára igénybe veszi, és utasítja az elöljáróságot, hogy a hosszadalmas kisajátítási eljárás kikerülése végett lépjen az ingatlanok tulajdonosaival érintkezésbe, azokkal lehetőleg kedvező vételárban egyezzen meg, és eljárása eredményét a legközelebbi közgyűlésen jelentse be.”

Az ügyben érintett tulajdonosok a következők voltak:

1. Manhertz Ferenc 3067/2 hrsz.

2. Iflinger Márton 3068/1 hrsz.

3. özv. Iflinger Mátyásné 3068/2. hrsz.

4. Ziegler Mátyás 3069 hrsz.

5. Peller Mártonné, sz. Pfeiffer Anna 3308 hrsz.

6. Pfeiffer Róza 3308 hrsz.

„Hosszabb eszmecsere és alkudozás” után a képviselő-testület 1921. november 10-én határozatot hozott arról, hogy o-ölenkénti 35 koronás egységáron, összesen 132 930 koronáért megvásárolja a területet a tulajdonosoktól. A határozat indoklásában leírják:

„A jelenlegi temető rövid idő alatt megtelik, ezért új temető céljaira ingatlan vásárlásával gondoskodni kellett. A megvásárolt ingatlanokért egyezségileg megállapított 35 koronás o-ölenkénti ár a forgalmi viszonyoknak megfelel, sőt rendkívül kedvezőnek mondható, mert a községhez közel levő előnyös fekvésénél fogva azok csakis a tulajdonosaik kegyeletes érzésétől kifolyólag voltak ily árban megszerezhetők.”

(A volt tulajdonosok a vételárat valamely ok miatt nem vették fel, a nehezen kialkudott összegek pedig a korona inflációja miatt elértéktelenedtek. 1923-ban már 1 millió koronás papírpénzt is kiadtak. 1927. január 1-jétől a koronát a pengő váltotta fel. 1 pengő = 12 500 korona volt.)

A megszaporodott teendők miatt a temető ügyeinek intézésére a képviselő-testület állandó bizottságot hozott létre. A bizottság feladatait a nagyközség 1921. szeptember 6-án elfogadott szervezési és szabályrendeletének 71. §-a rögzíti:

„Hivatalból tagjai: a községi bíró mint elnök, a főjegyző, az adóügyi jegyző, a körorvos és minden felekezet lelkésze. Választott tagjai: a képviselő-testület kebeléből kiküldött 4 képviselő. Ügyköre: minden, a temető berendezését, beosztását, fásítását és a megkívánt épületekkel való ellátását érintő ügyek előkészítése, végrehajtása és ellenőrzése.”

4 . Az elhagyott sírkert

A képviselő-testület 1921. október 10-én kelt határozatában kimondta, hogy „a jelenlegi temetőket a temetői jellegüknek a törvény szerinti határidőben leendő megszűnéséhez exhumáltatja és ezen temetőhelyeket már most házhelynek nyilvánítja, s azokat a községi lakosok részére házhelyként fogja értékesíteni. Utasítja egyben a községi elöljáróságot, hogy ezen temetőhelynek beltelki ingatlanokhoz való átminősítése iránt a telekkönyvi eljárást tegye folyamatba. Ezen házhelyekre, ill. beltelekké való nyilvánítás azért szükséges, hogy ezáltal a kőszénbánya által való lefoglalás elkerülhető legyen.”

A képviselő-testület tartott tehát attól, hogy a bánya bekebelezi ezeket a területeket, és ezért előre menekülve nemcsak hogy lezárta, hanem fokozatosan fel is számolta a temető egy jelentős hányadát. A sírok egy részét exhumálták és átszállították az 1922 végére elkészült és körbekerített Csobánkai utcai új temetőbe.

1923.november 1-jétől már csak az új temetőbe lehetett temetkezni. A régi temető megszüntetett részét később felparcellázták, és az hamarosan beépült családi házakkal. Itt épült meg a község 4. számú új óvodája is 1930-ban. A 60-as évek végén azután a temető még meglévő részeit is felszámolták és felparcellázták. Ekkor épült itt meg többek között a Rákóczi utcai óvoda és a Ferroglobus üzemcsarnoka is. (Ma itt működik a Széchenyi utcai óvoda).

Mai szemmel nézve sajnálatos volt a régi temető megszüntetése, igaz, a régi, igen értékes sírok közül sok megmaradt az új temetőbe való áttelepítéssel, de az a semmihez sem fogható hangulat, egységes kép, amely egy lezárt régi temetőben fogadja az embert, elveszett az utókor számára. (Ajánljuk mindenkinek, tekintse meg a Bányász utcából nyíló műemlék jellegű régi szentiváni temetőt.)

A temető felszámolása fokozatosan ment végbe és hosszú ideig tartott. Emiatt fél évszázadon keresztül a terület egy része gazdátlan és elhanyagolt állapotban volt. Ez a képviselő-testületnek is sok fejtörést okozott:

1923. augusztusában Török István plébános panaszolta, hogy „az országút melletti temető rendetlen állapotban van és hogy ott állatokat legeltetnek, s a temető kegyhely jellegével össze nem férő dolgokat mívelnek.”

1925 októberében a képviselő-testület türelmét vesztve utasítja az elöljáróságot, hogy „hivassanak fel a lakosok arra, hogy a kitűzött napon jelenjenek meg a régi temetőben azok, akiknek már több mint 60 éve porladozó hozzátartozóik vannak, s akkor az ott jelenlévő elöljáróság előtt hozzátartozóik sírköveit elszállíthatják, esetleges maradványait a temető mellett kijelölt helyen újból elhantolhatják. Azon síremlékeket, amelyekért hozzátartozó nem jelentkezik, az elöljáróság köteles a megmaradó helyére felállítani. A megmaradó ismeretlen sírkövekből szükséges mennyiségű sírkő a háború idején itt elhalt hősök sírjához állítandó fel. A temető rendezésének befejezése után a megmaradó temetőrész bekerítendő.”

Egy 1926. július 12-én keltezett levélben Prohászka Ottokár püspök engedélyezte egyszerre 11 sír exhumálását. Az újratemetett személyek: Moór Anna (1842), Rehák József (1854), Tordy Irén (1871), Kissbauer Filoména (1872), Illyés István (1877), Rehák Josefa (1879), Rehák Karolina (1881), Rehák Henrika (1885), Illyés Gizella (1886), Tordy József (1886), Illyés Márton (1891).

A húszas évek végére, a harmincas évek elejére a temető már eléggé elhanyagolt állapotba került. Hoffer Károlyné gyerekkorában szüleivel a temető mellett lakott. Ő mesélte, hogy a Bányatelepről iskolába menet gyakran megkergették a falusi gyerekek, akik a régi temető elvadult bokrai mögött rejtőztek el. A bányatelepi gyerekek mindig félve mentek el a temető mellett. Elmondta azt is, hogy a ravatalozókápolna ablakai gyerekkorában már be voltak törve, csak az ólomkeretek maradtak épen.

Az idős asszony úgy emlékszik, hogy a temetőnek foghíjas fakerítése volt. A kerítésléceket a bányatelepiek ellopkodták.

A sírok egy része elhanyagolt állapotban volt. Arra is akadt példa, hogy egy-egy sírkő feldőlt. Ez különösen azért volt veszélyes, mert a bányatelepi gyerekek gyakran játszottak itt. Hoffer Károlyné arra is emlékszik, hogy egyszer egy társukra rádőlt egy sírkő: „A szegény Méhes Zolit eszméletlenül, halálra váltan vitték haza. Szerencsére rövidesen magához tért, és a balesetnek semmilyen következménye nem lett.”

5. A temető felszámolása

Az első parcellázás

1930 tavaszán megkezdődött a terület szabályozása és parcellázása. Ennek során a temető legrégebbi részét, a 157-es hrsz.-ú terület 3/4-ét, amelyben 1868 óta nem folyt temetkezés és temető jellege is megszűnt, illetve a 157-es hrsz.-ú terület 1/4-ét, amelyben 1892-ig temetkeztek és a sírjelek még háborítatlanok voltak, felparcellázták és házhelyként értékesítették.

1930. február 8-án Pilisvörösvár község elöljárósága Mirk Mátyás bíró és Neisz Ferenc főjegyző aláírásával hivatalos községi bizonyítványt állított ki a parcellázandó területről:

„Alulírott községi elöljáróság hivatalos hitelességgel bizonyítja, hogy a pilisvörösvári róm. Kath. Egyház tulajdonát képező s a pilisvörösvári 218. számú fkvi betétben +5 sor 157 hrsz.-ú és a + 6 sor 2261 hrsz.-ú temető céljára szolgáló ingatlanok közül:

A 157 hrsz.-ú a községi beltelekben fekvő 3 kat. hold 791 o-öl területű temető ingatlannak temetkezés céljára való használata teljesen megszűnt és pedig ezen ingatlan mintegy 3/4-ed részén való temetkezés 1868 évben szűnt meg, ezen idő óta ezen 3/4-ed részen már a sírkövek is eltávolíttattak, sírok nincsenek, úgy hogy ezen 1/4-ed részén pedig a temetkezés 1892 évben szűnt meg, azonban ezen 1/4-ed résznek temetői jellege külsőleg jelenleg is még teljesen fennáll, a sírok és a sírkeresztek teljesen érintetlenek, egyes temetkezések ezen 1/4 részben 1892 óta is történtek, s azon 1/4 rész a mellette fekvő 2261 hrsz.-ú temetővel együttesen be is van kerítve;

A 2261 hrsz.-ú 1306 o-öl területű, s az előbbi 157 hrsz.-ú temetővel szorosan összefüggő temetőnek temetkezési célra való használata 1923. évi november hó 1-jén szűnt meg, ezen idő óta ezen temetőben temetkezés egyáltalán nem történt, ezen temető a sírokkal és sírkövekkel együtt jelenleg is érintetlenül fennáll, s hogy ezen temető a 157 hrzi számú temetőnek temetői jellegű 1/4 részével együttesen be van kerítve.”

A parcellázással kapcsolatban született a következő községi határozat:

„A képviselő-testület kimondja, hogy a régi temető parcellázásával kapcsolatban a község rendezés szempontjából tekintetbe jövő s községi tulajdont képező 630/2 hrsz.-ú ingatlanból kihasítandó 630/4, 630/5, 630/6, 630/7, 630/8, 630/9, 630/10, 630/11 hrsz.-ú területrészleteket átengedi az egyházközségnek azon feltétellel, hogy az egyházközség az öreg temető felosztása folytán keletkező 151/11 hrsz.-ú utca és tér ingatlan részleteket cserébe adja a községnek. Kimondja egyben, hogy a község által átengedendő terület részletekért az egyházközségtől egyéb megtérítést, mint a 151/11 hrsz.-ú ingatlanrészletet nem kíván. Kimondja továbbá, miszerint beleegyezik abba, hogy az egyházközségnek ezennel átengedett és az általa felosztott öreg temető ingatlannal összefüggő … területrészleteket az egyházközség ezen községi területekkel együtt adhassa el próbaárverésen, s hogy ezen községi területekre eső vételárrészletek az egyházközség tulajdonát képezzék.”

Shvoy Lajos püspök 1930. március 22-én kelt levelében engedélyezi a „régi” temető parcellázását:

„Jóváhagyom azzal, hogy 1/ a parcellák vevői szerződésileg köteleztessenek arra, hogy az építkezésnél előkerülő csontokat kegyelettel kezelik, összegyűjtik és az új temetőbe közös sírba helyezik, mit az egyházközség ellenőrizni köteles, 2/ hogy az egyházközséget kötelezem arra, hogy a parcellázandó területen 1892. után eltemetetteket, amenynyiben a hozzátartozóik arra kötelezve nincsenek, exhumáltassa és az új temetőben külön sírba temesse, 3/ hogy egyesületi ház építésére legalkalmasabb rész kellő nagyságban visszatartandó és el nem adható… Pilisvörösvárnak semmiféle egyesületi és egyházközségi otthona nincs. Erről való gondoskodás az egyházközség terhe s égető szükségesség.”

Egy hónappal később a püspök visszavonja ez utóbbi kikötését.

1930. március 4-én a pomázi járás főszolgabírája engedélyt adott a terület parcellázására:

„A pilisvörösvári r. kath. egyházközségnek az 1876 évi XIV. t. c. 118 §. Alapján ezennel engedélyt adok arra, hogy az egyházközség tulajdonát képező 5 sorszámi 157 hrsz.-ú ingatlant beépíthesse.

Indok: A pilisvörösvári r. kath. Egyházközség azon kérelmet terjesztette be hozzám, hogy a tulajdonát képező 157 hrsz.-ú ingatlant építkezés céljaira felhasználhassa. A csatolt községi bizonyítványból megállapítottam azt, hogy a kérdéses ingatlan 3/4 részén a temetkezés már 1868 évben megszűnt, az 1/4 részén pedig 1892 évben szűnt meg, ezek szerint a temetkezés már több mint 30 éve szünetel. Így tehát az 1876 évi XIV. t. c. 118 §. gyökerező jogomnál fogva a temető beszüntetését megengedem és az ingatlan beépítésére az engedélyt megadom.”

Dr. Szentiványi Róbert helyettes plébános írásban megkereste a Budapestvidéki Kőszénbánya Részvénytársaságot is, nyilatkozzanak arról, hogy a terület beépítését nem akadályozza-e a korábban ott folytatott bányaművelés.

Liposits bányaigazgató 1930. március 28-án keltezett levelében a következőket válaszolta:

„B. érdeklődésére van szerencsénk értesíteni, hogy a parcellázásra kerülő helybéli régi temető déli sarkába áthúzódó széntelep még 1922-23-ban teljes lefejtést s az ezzel kapcsolatos térszíni mozgás teljes befejezést nyert, miért is további térszíni változás (süllyedés) még ezen déli sarokban is teljesen ki van zárva. A temető egyéb részein a széntelepek hiányában semminemű földalatti munkálat nem folytattatott s a jövőben sem fog folytattatni, úgy hogy a most parcellázni szándékolt területen történő építkezések a bányászatból kifolyólag semminemű térszíni helyzetváltozást nem szenvedhetnek.”

1930. március 7-i dátummal ránk maradt a pilisvörösvári egyházközség tanácsa üléséről felvett jegyzőkönyv, amelyből megtudhatjuk, hogy az egyház miért szorgalmazta a 701-es hrsz-ú temetőrész parcellázását és értékesítését:

„Elnök [dr. Szentiványi Róbert] rámutat arra, hogy évek óta foglalkozik Pilisvörösvár katholikus közönsége egyházi épületeinek tatarozásával, átalakításával, illetőleg újjáépítésével. Az építkezés ügy ma sürgetőbb, mint valaha volt, mert a templom épülete mindinkább elégtelennek bizonyul, maga a plébánia lak gyökeres javításra és átalakításra szorul s az egyházközség kántorának is méltó emberi lakást kell biztosítani. Különösen sürgető az építkezés megindítása, amikor a munkanélküliség terhe alatt szenved a dolgozó társadalom minden rétege. Az egyházközségnek a maga részéről is hozzá kell járulnia a szociális nyomor enyhítéséhez.

Az építkezések megindításához szükséges összeg az egyházközség régi temetőjének parcellákban leendő értékesítéséből teremthető elő. A felhasznált összeg a beépítés által öregbíti az egyházi épületek értékét, s ezért nem éri károsodás az egyházközséget.”

Az egyháztanács az ülés végén egyhangú határozatban mondta ki az egyházi építkezések megindításának szükségességét és fedezetül a régi temető telekparcellázásából befolyó összeget jelölte meg. Kimondta, hogy az értékesítés nyilvános árverés útján történjék.

A 157 hrsz.-ú telek pontos felmérését és tervszerű parcellázását a kőszénbánya térítésmentesen vállalta.

A lakótelkek kialakításához utakat kellett kialakítani, amelyek területe a község tulajdonába került. (Lásd a megosztási vázrajzot.)

Az egyházközség és a politikai község 1930. április 12-én délelőttre árverést hirdetett a parcellázás folytán keletkezett 20 db házhely értékesítésére. Az árverésen mind a 20 db házhelyre akadt licitáló, de az eladók nem voltak megelégedve az így kapott vételárakkal, ezért az árverést 1931. szeptember 6-án megismételték.

Szeptember 9-i ülésén az egyháztanács jóváhagyja az árverés eredményét, és határoz a telkek mielőbbi eladásáról.

Szeptember 14-én kelt levelében Shvoy Lajos püspök felhatalmazza dr. Szentiványi Róbert helyettes plébánost az adásvételi szerződések megkötésére.

A házépítések megkezdésekor hátborzongató jelenetek játszódtak le mindenütt. Az alapok ásásakor csontok, emberi maradványok kerültek elő.

Méltatlan állapotok

1931 nyarán a képviselő-testület lebontatja a közveszélyes állapotban lévő, düledező ravatalozó kápolnát (hullaházat). A bontásból származó termésköveket átszállíttatják az új temetőbe a sírásó lakás megépítéséhez.

(Ekkoriban már áll az új temetőben a ravatalozó. Erről részletesen az Új temető c. részben írunk.)

1934-ben ismét foglalkoznia kell a képviselő-testületnek a régi temető állapotával. A július 20-i közgyűlésen Ziegler János képviselő-testületi tag előadta, hogy „a községben általános panasz az iránt, hogy az öreg temető kerítése teljesen rossz állapotban van, az öreg temetőben állatokat legeltetnek, kecskék baromfiak állandóan ellepik, a gyerekek a sírköveket felborítják, összetörik.” A képviselő intézkedést kért, hogy „ezen állapot megszüntettessék és a kerítés helyreállíttassék.”

A panasz nyomán a képviselő-testület a következő határozatot hozta:

„A képviselő-testület kijelenti, miszerint az öreg temető kerítésének rossz állapotára vonatkozó panaszról tudomása van, s a közönség körében hangoztatott panasz tényleg fennáll, s tudatában van annak is, hogy az öreg temetőben az állatok legeltetése és a sírkövek összetörése a lakosság kegyeletét mennyire sérti, miért is kimondja azt is, hogy az öreg temető kerítését sürgősen helyreállítja, s utasítja a községi elöljáróságot, hogy az öreg temető kerítésének helyreállítása iránt a hely színére bizottságilag szálljon ki, ott a hiányokat állapítsa meg, és azokat lehetőleg ínségmunkák terhére sürgősen foganatosítsa.

Egyben – tekintettel arra, hogy az öreg temetőnek még egy része házhelyek céljára fog eladatni az egyházközség által – utasítja az elöljáróságot, hogy az egyházközség bevonásával állapítsa meg azt, hogy öreg temetőnek melyik része kerítendő be feltétlenül, és a kerítést is csak azon rész köré készíttesse el, amelynek meg kell maradnia.”

1936. november 5-én Fetter Márton községi bíró a közgyűlés színe előtt előadta, hogy „a bányatelep és a község között elterülő – hatóságilag használaton kívül helyezett – a pilisvörösvári római katolikus egyház tulajdonát képező öreg temetők elhanyagolt állapotban vannak: azok a község rendezettségét rendkívül rontják, miért is befásítandók volnának.”

A képviselők az előadó javaslatát egyhangúlag elfogadták, és a következő határozatot hozták:.

„A képviselő-testület kimondja, hogy a már használaton kívül helyezett, a pilisvörösvári r. kath. Egyházközség tulajdonát képező, a bányatelep és a község között fekvő öreg temetőket szépészeti szempontból befásítja, s utasítja a községi elöljáróságot, hogy azokat a pilisvörösvári volt úrbéres közönségétől ingyen beszerezhető akác csemetékkel az ínségalap terhére alkalmazandó munkásokkal még a folyó év őszén fásítsa be. Az így elültetett akác csemetékből fejlődő fák a telektulajdonos egyházközség tulajdonát fogják képezni.”

A régi temető területének elhanyagoltsága még egy 1967. decemberi tanácsülésen is téma volt. Pozsonyi Gyula tanácstag elmondta, hogy a községi tanács rendbe hozatta a régi temetőt, a szemetet elszállíttatta, és tereprendezést végzett ezen részen, de ha megnézik, megint tele van mindenféle hulladékkal, szeméttel.

Palikó Ágoston V. B. titkár Pozsonyi Gyula tanácstagnak azt válaszolta, hogy az érintett bányatelepi lakosokat írásban felszólítják arra, hogy a régi temető helyére szemetet, hulladékot lerakni nem szabad, és hogy a szemetet kijelölt szeméttároló helyre szállítsák.

A második parcellázás

Az 1950-es évek végén egyre erősebben vetődött fel a megmaradt temetőrész felszámolásának és parcellázásának gondolata.

Marlok István plébános 1960. december 10-én a következő levelet küldi az Egyházmegyei Hatósághoz:

„Főtisztelendő Egyházmezei Hatóság!

Mellékelten tisztelettel felterjesztem a pilisvörösvári egyházközség képviselő-testületének 1960. nov. 6-án tartott gyűléséről felvett jegyzőkönyvet. A felterjesztés néhány hetes késéssel történik, mivel előbb a pontos telekkönyvi adatokat kellett beszereznünk.

A temetőre vonatkozólag jelentem, hogy a pilisvörösvári egyházközség 1930-1931-ben a jelenleg megszüntetendő temetővel szorosan összefüggő kb. 2 holdnyi terület temetői jellegét megszüntette és házhelyek céljára elárverezte.

A jelenleg megszüntetendő s az egyházközség tulajdonát képező 3183 négyszögöl területű temető mellett, szorosan összefüggően a politikai községnek van néhány száz négyszögölnyi területű temetője, melynek temetői jellegét az egyházközséggel párhuzamosan kívánja megszüntetni.

Az egyházközség azon szándéka, hogy a temetői jelleg megszüntetése után a területet házhelyek formájában értékesíteni kívánja, előre láthatólag nehézségbe ütközik. 1960. nov. 11-én a helybeli tanácselnök, tanácstitkár és tanácselnök-helyettes közölték, hogy a kérdéses terület a község távlati tervében mint nem parcellázható – építendő iskola vagy más középület részére szolgáló – terület szerepel. Kétségtelen, hogy a községben ez az egyetlen nagyobb méretű be nem épített terület, mivel az elmúlt 10 évben minden valamirevaló belterületet házhely céljára eladtak, amit a megvevők azóta be is építettek. A község óhaja lenne, hogy parkosítsuk a területet. Jeleztem, hogy bár anyagi természetű ügyben nem vagyok illetékes tárgyalni, mégis kérem annak belátását, hogy az egyházközségnek nincs módjában, nem is feladata parkot létesíteni és fenntartani. Ezekben adtam a temetőre vonatkozólag röviden helyzetbejelentést és fiúi tisztelettel kérem Főtisztelendő Egyházmegyei Hatóság útbaigazítását.”

A levélhez csatolt jegyzőkönyvben felsorolják a megszüntetendő temető telekkönyvi adatait:

218. sz. tkvi betét 157/30. hrsz. 1426 négyszögöl

218. sz. tkvi betét 2261. hrsz 1306 négyszögöl

1466. sz. tkvi betét 2260. hrsz 451 négyszögöl

Összesen: 3183 négyszögöl

A jegyzőkönyv rögzíti a település temetőinek akkori állapotát:

„A 157/30 hrsz. és a 2261 hrsz. temetőbe már 1908 óta, a 2260 hrsz. temetőbe már 1922 óta nem temetkeztek. Kontrasztként hat, hogy míg a Csobánka felé levő, a község tulajdonát képező 1922. okt. 29-én megkezdett ún. “új temető”-t és annak sírjait a hívek példás kegyelettel karban tartják; addig a nemzetközi főút mentén levő több mint 40 éve használaton kívül levő temető kerítés nélkül, elhanyagolt állapotban van. Több irányban gyalogjáró útnak használják, sok a hiányos és düledező sírkő, szépészeti szempontból csak rontják a község hatását. A községi V. B. már több alkalommal kifejezte azt az óhaját, hogy szeretné a terület temetői jellegét megszüntetni a már közölt okok miatt.”

A képviselő-testület a hozzászólások után a következő álláspontra helyezkedett:

„Az egyh. Közs. Képviselő-testületnek az a határozott óhaja, hogy minél több hozzátartozó számára lehetővé kell tenni az exhumálásokat. Ez a kegyelet szempontjából különben is elengedhetetlen. A Képviselő-testület egyhangú határozatában kimondja a területek temetői jellegének megszüntetését. Kéri a Főtisztelendő Egyházmegyei Hatóság jóváhagyását és útbaigazítását.”

Shvoy Lajos püspök december 15-én engedélyezi az „öregtemető” megszüntetését. Marlok István plébánosnak írt levelében a következőket jegyzi meg:

„Az exhumálások lezajlása után a területnek értékesítésére vonatkozó konkrét javaslatot kérek. Amennyiben a helyi Tanács a megszüntetendő temető területét építendő iskola vagy más középület vagy park céljára kívánná átvenni, úgy a község belterületén hasonló nagyságú és értékű csereingatlan kérendő.”

Előbbiek értelmében az egyház az 1930-as parcellázáshoz hasonlóan házhelyekként kívánta értékesíteni a temető területét. A Községi Tanács azonban középületet vagy parkot kívánt itt kialakítani. A következő években ismétlődő tárgyalások folytak. Az egyházmegye megbízta dr. Ásguti Ádám, pápai kamarást, főesperest az állami szervekkel való tárgyalásra. A tárgyalások, egyeztetések éveken át tartottak. Közben folyt az exhumálás és a sírjelek eltávolítása.

1961. március 9-én a Római Katolikus Plébánia Historia Domusába a következőt jegyzik be:

„Az öreg temető temetői jellegének megszüntetésére felhívtuk a hívek figyelmét. Az exhumálások lassú ütemben folynak. A község távlati tervében ez a terület úgy szerepel, mint leendő középület helye. A tisztiorvos szerint a temetői jelleg akkor szüntethető meg, ha valamennyi sírt exhumáltatjuk, avagy 30 cm vastagságban földet hordatunk rá. Mindkettő óriási költségbe kerülne, amit az egyházközség nem vállalhat. Csereingatlanként kértük érte a bányatelepi kápolna és lelkészlakás tulajdonjogát.”

A Historia Domus 1964. május 8-i bejegyzése szerint „a régi – a község és a Bányatelep közötti – temetőben még meglevő sírköveket a község egybehordatta és ezzel megszűnt a bekerítetlen, karban nem tartható temető, melybe 1923 óta nem temetkeztek.”

A Historia Domus megemlékezik az utolsó exhumálásról is:

„Május 15. Az utolsó exhumálás a régi temetőben. A sírkő már nem volt a helyén. Az exhumált Szabados János volt. Az új temetőben temették el felesége mellé, ki 1964. jan. 19-én, 96 éves korában hunyt el.”

A Községi Tanács és az egyházközség között 1961-ben megkezdődött tárgyalások csak 1968 őszén vezettek eredményre. Az ekkor kötött megállapodás értelmében a Községi Tanács kisajátította a régi temető területét, cserekártalanításképpen az egyházközség birtokba kapta a Templom tér területét és a bányatelepi templom épületét.

1968. október 27-én az egyházközség képviselő-testülete rendkívüli gyűlést tartott, amelyen felolvasták a Községi Tanács V. B. átiratát, amelyet Palikó Ágoston V. B. titkár írt alá:

„Pilisvörösvár községben felsőbb szerveink a lakosság jobb ellátása érdekében biztosítanák egy népbolt felépítését. Erre a célra 1968. évben 200 000 Ft-ot irányoztak elő.

Ezen népbolt építését a jelenleg még a Római Katolikus Hitközség nevén álló területre (a régi temető helyére) tervezzük, tekintettel arra, hogy a községnek ezen területe népbolttal ellátva nincs.

Ezen régi temető területe, mely a Római Katolikus Hitközség tulajdona összesen 3 k. hold 88 négyszögöl. A Községi Tanács ezen terület helyett a következő területeket kívánja biztosítani csereingatlanként:

A Templom téren – jelenleg Magyar Állam [tulajdona] – 572 négyszögölet, mely magába foglalja magának a templomnak a területét is, valamint a Bányatelepen a Vöröshadsereg u. 2. sz. alatt lévő jelenleg a Magyar Állam tulajdonát képező kápolnát a hozzátartozó lakásokkal együtt, melynek területe 348 négyszögöl. Megjegyezni kívánjuk, hogy ezen területen épült lakások állaga kielégítő.

A Községi Tanács által kért terület részletezve:

2260 hrsz. 451 négyszögöl

2261 hrsz 1306 négyszögöl

1969 hrsz. 1603 négyszögöl

157/30 hrsz 1428 négyszögöl

A Községi Tanács által felajánlott csereingatlan:

Pilisvörösvár, Templom téren 630/6 hrsz. 572 négyszögöl terület bekeríthető és parkosítható templomkertnek.

Pilisvörösvár, Bányatelepen, Vöröshadsereg u. 2. sz. alatt lévő 1949/ 203 hrsz. 348 négyszögöl terület, a rajta levő lakásokkal.

Részletezve: Kápolna, sekrestye, bejárati előtér az udvartól a sekrestyébe, jelenleg Labbant Lajos által lakott lakrész, valamint Mártai Károly által lakott lakrész.

A fent leírtak alapján kérjük szíves válaszukat arra vonatkozóan, hogy a megjelölt és csereingatlanként egy későbbi időpontban átadott területet az épületekkel együtt elfogadják-e kártalanítás címén.”

(Meglepő, hogy a levél szerint a plébániatemplom és környezete nem volt egyházi tulajdonban.)

Az átirat felolvasása után az egyházi testület tagjai név szerinti szavazással – egyhangú igennel – elfogadták a Községi Tanács által felajánlott ingatlancserét.

Marlok István plébános a püspök úrhoz intézett jóváhagyást kérő levelében a következőket írja:

„…annak ellenére, hogy a kártalanításul felajánlott csereingatlan területileg lényegesen kisebb, mégis számunkra előnyös, egyrészt mivel lehetőség nyílik a Templom térnek annyira kívánatos körülkerítésére és parkosítására, de főleg előnyös, mivel a Bányatelepen lévő kápolnaterem és a lakrészek átadásával egy csapásra megoldódnék az évtizedek óta rendezésre és megoldásra váró kérdés: istentiszteleti hely és lelkészlakás kérdése.”

A hivatalos szerződéskötésre végül csak 1969. május 20-án került sor.

Ezek után megkezdődhettek az építkezések is: bolt, óvoda és üzem épült itt.

6. A temető helyén

Az egykori temető(k) helyén ma – üzletek és lakóházak mellett – három óvoda található. Nap mint nap gyermekzsivaj tölti be a levegőt az egykori megrendült némaság helyszínén. A tervek szerint itt épül majd meg a városi bölcsőde is. Egy egész gyermekváros lesz itt. Száraz, vastag ágak helyére friss gallyacskák sarjadnak az élet fáján. (Ez már korábban is így volt: a templomkertben lévő temető helyén is óvoda és iskola épült.)

A Hősök téri óvoda

A képviselő-testület 1929-ben döntött arról, hogy új óvodát épít. Erre egy 800 négyszögöles telket jelöltek ki a régi temető üresen álló területén. A korabeli jegyzőkönyvben fennmaradt az épület pontos elhelyezésére vonatkozó megjegyzés is: „Bejárás a telekre a Bécsi útról történjen, mégpedig a Pacsirta utcával szemben.”

A képviselő-testület az épület megtervezésével Vojka József okleveles építészmérnököt bízta meg, a kivitelezéssel pedig Schön Mátyás helybéli építőmestert. Az építkezéshez a Vallási és Közoktatási Minisztérium 24 000 pengővel járult hozzá.

Az új (4. számú) óvodát 1930-ban adták át. Két csoportszobát és egy szolgálati lakást foglalt magában.

Az óvoda alapozási munkálatainak során régi sírok és csontmaradványok is előkerültek.

(Hoffer Károlyné hatéves volt, amikor az óvodát építették a Hősök terén. Leánytársaival együtt ott téblábolt az alapot ásó munkások körül, akik egy nagy ládába dobálták az előkerült csontokat. A gödörből egyszerre csak előkerült egy hosszú szőke copf, piros masnival összekötve. A látvány annyira sokkolta a gyerekeket, hogy sikoltozva elszaladtak.)

A Rákóczi utcai óvoda

1971-ben a Községi Tanács óvodát építtetett a régi temető felső részében, a Rákóczi út és a Solymár utca között. Ezt megelőzően szakvéleményt kértek a Bányászati Kutató Intézettől, mivel ezen a területen 1940-ig bányaművelés folyt. Meg kellett vizsgálni, hogy az alábányászottság miatt keletkezhet-e kár az új épületben. A kutatóintézet szakvéleménye ezt teljességgel kizárta.

Ugyanekkor készült a Pest Megyei Tanácsi Tervező Vállalat talajmechanikai szakvéleménye is, amely azt javasolja, hogy „az alapozási sík megválasztásánál figyelembe kell venni, hogy a területen régen temető volt, így kb. 1,5 - 2,0 m-ig – a sírok feltételezett mélységéig – helyenként laza feltöltéssel kell számolni.”

1984 februárjában a Rákóczi utca mentén, az óvoda és a játszótér területén három helyen beszakadt a föld. A legnagyobb beszakadás az óvoda Rákóczi utcai kerítése mellett keletkezett, ennek nagysága mintegy 5 m2 volt. Elsődleges feltételezések szerint a lukak egy csőtörés következményei lehettek, amely 1983 őszén történt a Rákóczi úton, az óvoda bejáratával szemben.

A Községi Tanács ismét a BKI-t kérte meg az esettel kapcsolatban szakvélemény készítésére.

Tasnádi Tamás okleveles bányamérnök – aki ma az egykori Lipót-aknától néhány méterre, az Ady Endre utcában lakik – a korábbi szakvéleményekre támaszkodva megállapította, kizárt, hogy a beszakadásokat a bányaművelés következményeként másodlagos talajmozgások okozták.

Részlet a szakvéleményből:

„A kialakult károsodások nagyrészt régi sírok beszakadásainak a következményei. A sírok – üregek – beszakadását a csőtörés következtében talajba került nagy mennyiségű víznek átáztató hatása váltotta ki.”

A Széchenyi utcai óvoda

Az épületben eredetileg a Ferroglobus vállalat üzeme működött. Az 1970-es évek elején épült. (E sorok írója emlékszik rá, hogy több alkalommal diszkót is rendeztek itt.)

A rendszerváltás után a Muttnyánszky Ádám Szakképző Iskola vette át az épületet, s tanműhelynek (varrodának) rendezték be.

2001-ben az önkormányzat óvoda céljára alakíttatta át. Az itt működő óvoda a Német Nemzetiségi Óvoda tagintézménye.

A három óvoda napjainkban együttesen mintegy 600 gyermek óvodai ellátását biztosítja.

A Széchenyi utcai óvoda

Az épületben eredetileg a Ferroglobus vállalat üzeme működött. Az 1970-es évek elején épült. (E sorok írója emlékszik rá, hogy több alkalommal diszkót is rendeztek itt.)

A rendszerváltás után a Muttnyánszky Ádám Szakképző Iskola vette át az épületet, s tanműhelynek (varrodának) rendezték be.

2001-ben az önkormányzat óvoda céljára alakíttatta át. Az itt működő óvoda a Német Nemzetiségi Óvoda tagintézménye.

A három óvoda napjainkban együttesen mintegy 600 gyermek óvodai ellátását biztosítja.