„…sok karthauzi-szegfűs cinterem,

van-e rögöd, mely nem halállal áldott

s van-e köved, amely delejtelen?”

(Áprily Lajos) 

III. Temető a templomkertben

1683-ban a törökök feladják Vörösvár várát és három év múlva Buda vára is felszabadul. A Pilisi-medence területén ez idő tájt alig találni számottevő lakosságot. A szántóföldek parlagon hevernek, a falvak romba dőltek, mindenütt halál és pusztulás. Vörösvár akkori földbirtokosa, Csáky László Németországból hozat sváb telepeseket, hogy a földeket újra megműveljék, és az élet visszatérjen normális medrébe.

Az első négy telepes a Fekete-erdő környékéről érkezett 1689-ben. Ezt az évet tekintjük városunk alapítási évének.

A következő években egyre több telepes jön; kezdetben svábok, később inkább bajorok. Házakat építenek, megművelik az elvadult földeket, szőlőt termesztenek, állatot tenyésztenek. A korábbi pusztaság élettel telik meg. 1696-ban már 64 német és két magyar házas gazdát írnak össze a faluban. (Többségük 1692-93-ban érkezett.)

A betelepülő német parasztok magukkal hozták hagyományos paraszti kultúrájukat, szokásaikat. Katolikus vallásúak voltak, hitükben erősek, s hagyománytisztelők.

Házaikkal egy időben építik meg első templomukat – vélhetően a mai plébániatemplom helyén vagy attól nem messze. A feljegyzések szerint ez a kis templom még fából épült. Építésével egy időben, 1692-ben alakult meg a plébánia, a legrégebbi anyakönyvet 1693-ban nyitották. (Ez születési, halálozási és házassági anyakönyv volt egyben. Sajnos ez a felbecsülhetetlen értékű anyakönyv 2003-ban egyszerűen eltűnt a plébániáról. Azóta is hiába keresik. Szerencsére van róla mikrofilmmásolat a Magyar Országos Levéltárban. 1959-ben a Mormon Egyház engedélyt kapott arra, hogy a Magyarország területén lévő egyházi anyakönyveket mikrofilmre vegye.)

1703-ban (illetve valószínűbb, hogy 1-2 évvel később) készül el a falu új – kőből épült, barokk stílusú – temploma. A telepesek első halottaikat – ahogy ez akkoriban faluhelyen Európában szokás volt – a templom mellett temették el.

A templomkertben (cinteremben) való temetkezésről egy írásos feljegyzés is tanúskodik. 1703. február 23-án temették el elsőként az új templom mellett a postamester 9 évesen elhunyt fiát. (Ekkor a templom még valószínűleg nem volt befejezve.)

A középkorban a halottakat az akkori szokás szerint a templomkertben helyezték örök nyugalomra, kör vagy csillag alakban, arccal a főoltár felé. A papok, kegyurak, valamint az előkelőbbek és gazdagabbak a templomban is temetkezhettek. Kezdetben az oltár alatti kriptákba, később a templom teljes területén. A tridenti zsinaton (1545-1563) ezt korlátozták, kimondva, hogy a templomban csak püspökök és a káptalan tagjai kaphatnak nyugvóhelyet. Később azonban a szigorú korlátozáson enyhítettek, így lett a templom a kegyurak nyugvóhelye.

(A vörösvári plébániatemplom kriptájában a Majthényi-család három tagja nyugszik. Lásd a továbbiakban.)

A templomkertet gyakran fal vette körül, a tehetősebb polgárokat a temető fala mellett földelték el. Németországban, a kisebb falvakban sokhelyütt még manapság is a cinteremben, a templom körüli temetőkertben temetkeznek.

A cinterem szó a latin cemeterium (nyugvóhely) szóból származik, s különböző változatokban használták: cimeterion, cimtorom, cintorom, míg népetimológia útján cinterem lett belőle.

(A népetimológia az idegen eredetű szavaknak hasonló hangzású magyar szavakkal való behelyettesítése, s ezáltal „értelmessé” tétele. Pl.: A kárókatona szavunk a török ,qara qatna’-ból keletkezett, amelynek a jelentése: fekete madár; a számszeríjat a szláv ,samostrel’-ből alkották, jelentése: magától lövő.)

A templomban, illetve a templomkertben való temetkezés az akkori korszellemnek, gondolkodásnak volt megfelelő. Polcz Alaine írja „Ideje a meghalásnak”13 című könyvében: „A temető régebben a templom kertje volt, a templomot vette körül. A falu közepén állt, lehetőleg dombon vagy hegyen, mindenki szeme előtt. S egyben ez volt a falu vagy a város középpontja is. Vagyis a halottak az élet középpontjában vannak, s ennek egyszerre indoka, eredménye is az, hogy a halálviszony családias, a haldoklás és a halál természetes.”

Nézzük most meg, Magyarországon milyen törvények, rendeletek szabályozták kezdetekben a temetkezés módját.

A pogány magyarok az eltávozottakat ligetes, erdős területeken földelték el, hitvilágukban a halál egyet jelentett a természettel, az anyafölddel való egyesüléssel. A kereszténység felvételével ezt a szokásukat el kellett hagyni, mert az egyház szigorúan megtiltotta ezt a fajta temetkezést.

Szent László I. törvénykönyvének 25. pontjában áll a következő:

Azokról, akik a hívek holttestével nem törődnek

a) Ha valaki a vasárnapot nem tartja meg és az ünnepnapokat sem ünnepli meg, vagy a négy böjti időben és az ünnepek előestéin nem böjtöl avagy halottait nem az egyház mellett temeti el, tizenkét napig kenyéren és vízen vezekeljen.

b) Ha az úr szolgájának testét, vagy a falusi bíró a szegény sorsú idegen vagy falubeli holttestét nem viszi az egyházhoz, ugyanúgy bűnhődjék.

Később Könyves Kálmán is megerősíti ezt a rendelkezést I. törvénykönyvének 73. pontjával:

A temetőkről

A keresztények temetkezési helyei csak a templomok körüli térségekben lehessenek.

A vörösvári templomkert pontos kiterjedéséről nincsenek adataink. A legrégebbi sírok feltehetően közvetlenül a templom mellett kerültek felállításra. Az ezt követő mintegy háromnegyed évszázad alatt folyamatosan terjeszkedett a temető déli és nyugati irányba. A temető terjeszkedésének határt szabott az, hogy az akkori Templom teret sűrűn lakott utcák vették körül.

A XVI. századi Európában a népesség növekedésével egyre szűkebbé váltak a temetőkertek, terjeszkedni pedig nem lehetett, mivel a település a legtöbb helyen sűrűn körbe nőtte a templomot. A dolgot súlyosbították a gyakori járványok is. A temetőket ezért kezdték kitelepíteni a településeken kívülre. Ebben szerepe volt annak is, hogy az orvostudomány és a közegészségügy egyre fejlettebb lett, s nyilvánvalóvá váltak azok a veszélyek, amelyeket a lakóhelyekhez közeli zsúfolt temetők okoztak.

Magyarországon 1775-ben Mária Terézia „Generale normativum in re sanitatis” című rendeletében előírta, hogy minden régi temetőt, amely épületek, lakások közelében van, fel kell számolni, és a települések szélén kell új temetőket kialakítani. A halottakat két napon belül leszögezett koporsóban el kell földelni. A rendelet tartalmazza azt is, hogy milyen mélyre kell ásni a sírokat.

Vörösváron a királyi rendelet után hamarosan ki is jelölték az új temetőt a település déli határában. A templomkertet felszámolták, a sírok egy részét megszüntették, más részét valószínűleg áttelepítették a faluszéli temetőbe.

(A plébánián látható 1812-ből származó térkép a templom körül már nem jelez temetkezési helyet, csak az új temetőt jelöli az akkori faluszélen.)

A templom körüli temető helyén később iskola és óvoda épült. Az építkezések során gyakran kerültek elő emberi maradványok. Közműépítés során még a XX. században is csontokra bukkantak az árkot ásó munkások.

(Pilisszentivánon a múlt század közepén emberi maradványok kerültek elő a templom fölötti domboldalból, amely az egykori templomkert része volt. Schuck Ferenc, szentiváni lakos mesélte, hogy iskolás korában ő is segédkezett az iskolaudvar megnagyobbításában. Röplabdapályát akartak létrehozni, és ehhez el kellett bontani a domb alját. Ásás közben koponyák, emberi csontok kerültek elő a földből. A munkát ezért le is állították.

Hoffer Károlyné, pilisvörösvári lakos mesélte, hogy a szentiváni templom körül egy nagy zivatar alkalmával koporsókat és csontmaradványokat mosott ki a víz.

Solymáron nem a temető költözött el a templom mellől, hanem új templomot építettek a temetőtől távol, a régit pedig lebontották.)

Vörösváron a legrégebbi temetkezési hely emlékét már csak a plébániatemplom belsejében, az oltár alatt lévő kegyúri kripta őrzi, amelyben a Majtényi család három tagja nyugszik.